Szépen sétálgatok haza kora délután a metrómegállótól napi munka első fele után. A gyümölcsárusunk nincs a helyén, csak mandarin van – azt most nem veszek, még van bőven (jelenleg 120Ft/kg áron mozog és nagyon finom ám). Marad a gyümölcsbolt a főtéren mit B terv, veszek ezt-azt. Aztán meglátom az ujgur árust a sarkon a finomságoktól roskadozó taligájával. Róluk már volt szó tavaly, késő október – kora november körül jelennek meg, ideutaznak az ország legtávolabbi csücskéből, és árulják a termést. Mazsolák, egyéb aszalt gyümölcsök, magok…

Meglát a távoli rokon és már vigyorog. Milyen egy ujgur üzletés közben? Fogj egy ravasz kínai, egy fáradhatatlan arab és egy dörzsölt magyar kereskedőt, gyúrd egybe a legjobb tulajdonságaikat és megkapod.

De nem ijedek meg a ravasz mosolytól, készültem ám én is és feltérképeztem a helyzetet árak tekintetében –  ők összetartanak. A város 3-4 különböző pontján is kérdezgettem az árakat – és mindenhol pontosan ugyanannyiba került minden egyes áru. Alkudni velük földi halandó nem tud, legalábbis nem egy kínait láttam teljesen, minden siker nélkül elvérezni, így én nem is próbálkozom. Végülis nem rossz stratégia, ha az árura van kereslet (és hogyne lenne ha finom), akkor előbb-utóbb úgyis kifizetik, ha mindenhol ennyibe kerül.

Odamegyek, rákérdezek azért az aranymazsola árára – 35Y egy jin, pont annyi mint bárhol máshol, ez rendben is van. Maradt 60Y apróm a gyümölcsös után, gondoltam azt elköltöm nála. De hiába készültem fel árakból, máshogy lettem “átverve”:

– Kérek egy jin-t (fél kiló)

– (Pakol, pakol, pakol…) Közel egy kiló, 60yuan, jó lesz?

– Dehogy lesz jó – mondom. Fél kilót kértem, nem bírok ennyit megenni.

– Hogyne bírnád megenni, hiszen finom.

– Tudom, hogy finom, de ez sok. Vegyél le kicsit, veszek mást is.

– (lepakol pár lapátnyit…) 50y! Így már jó?

– Nem, fél kilóról volt szó.

– (levesz még…) 40y! Ez így pont jó! (és már zárja is a zacskót…)

– Jó, legyen. Kérek még sárgabarackot, 20Y-ért, nem többet!

– OK, OK, adom. (és szedi, szedi, szedi, szedi…) 60Y! Jó lesz?

– 60Y együtt a mazsolával, vagy csak a barack annyi.

– Csak a barack ennyi. Miért, nem ennyit kértél?

– Barátom, 20Y-nyi barackot kértem! Szedj le, ez egy év alatt se fogy el!

– (szedeget…) Így ni! 50Y! Nagyon finom! (és zárja a zacskót, közben vigyorog)

– De én nem kérek ennyit!

– Dehogynem, nagyon finom. (és vigyorog)

Itt feladom. Maximum hazavisszük a rokonoknak a maradékot, ilyen jót úgyse kapnak otthon. Kifizetem a kisebb vagyont (annyira azért nem rettenetes olyan 2600FT/kg a legtöbb dolog), majd elbúcsúzok. Búcsúzóul ad egy fél diót, mondván kóstoljam meg, finom –  és vigyorog.

Elmegyek az ATM-ig, hiszen jórészt elfogyott a pénzem, közben elrágcsálom a diót – finom. Nem kicsit, nagyon. Ilyen finom diót még nem ettem. Na jó, már úgyis rámsózótt kétszer annyit, mint kértem, most már olyan mindegy, veszek diót is. Visszakullogok. Füléig ér a vigyor.

– Kérek még diót, túl finom. 50Y van nálam (mutatom a pénzt, szerencsére nem látta hova megyek…)

– Mondtam, hogy finom. (szedi, szedi, szedi…) … 70Y jó lesz?

– 50 van nálam, nincs több. És igazán adhatnál kedvezményt, ha már ennyi mindent veszek.

– (leszed belőle…) így ni. 51 yuan! 1 yuan-t ajándékba adok!

Én meg már csak legyintek, és pakolok. Hát így lettem jó két kiló mazsola/barack/dió tulajdonosa. És Andi még így is leszólt, miért nem hoztam mandulát. 🙂