A csemegét Pekingbe menet, az állomáson kapta Barnabás, amikor egy kínai család mellénk telepedett. Ők mind ezt eszegették, mi az otthon sütött baconos-sajtos kiflijeinket. Az egyik kisfiú megkínálta Barnit, aki vonakodva ugyan, de elfogadta a dolgot, majd mikor ő kínálta meg az egyik kisfiút a kiskiflivel, az udvariasan visszautasította.

Kérdeztem Barnit kibontsuk-e, megeszi-e? A fejét rázta. Sebaj, gondoltam, majd valamikor bátrak leszünk, és kipróbáljuk. És csak vártam, csak vártam, csak vártam….

Tudni kell, hogy az ilyesmi szójavirslik itt elég közkedvelt csemegék (főleg a szegényebb, kevésbé tehetős emberek körében), valamint nem kell hütőszekrényben tartani. Sokszor a kasszánál sorakoznak, mint nálunk otthon a rágógumik. Úgy néz ki, mint egy sajtkrém, csak keskenyebb csomagolásban. Mint minden kínai csomagolást, ezt sem könnyü kibontani, a pályaudvaron mellettünk ülő egyik kisfiú az anyukáját kérte meg, hogy a fogával nyissa ki neki, mert a kisfiúnak félig el voltak rohadva a fogai… Ez is elég jellemző sajna, hogy a legtöbb kisgyereket mindenféle édességgel tömnek, míg ugyanakkor a fogmosást nem nagyon gyakorolják. 🙁

Szóval a tesztalany nem igazán megnyerő, mondhatni borzasztó visszataszító. Mindenesetre kibontottuk Barnival, miután nem igazán akarta megkóstolni. Meg is értem, ugyanis a virslicske “illata” erős kutyakaja szagú volt. De valahogy még a kutyámnak se adnék ilyet! És ezt megeszik!!! Szeretik!!! Hát én nem tudom… Ha valami konkrétan szemétből van, annak azért szemet kéne szúrnia, nem? És nem. Barninak úgy látszik szemet (vagy orrot) szúrt, mert bontás után kategorikusan elutasította a kísérletezést, pedig mostanában egész nyitott az ilyesmikre.

Én bevallom egy egész kicsit leharaptam belőle, majd azzal a lendülettel (egy fintorgási görcs után) ki is köptem a szemétbe. Nem tudnám meghatározni, milyen íze volt, de borzasztó volt, az tuti. Többet nem hinném, hogy megpróbálkozunk ilyesmivel, bármiféle állat lesz  is a csomagoláson….