Sok mindenről kéne írnom de ezt a mai eseményt előreveszem, mert nagyon jó volt… Jenő barátommal szoktunk bicajozni járni a városban. Mostanában is terveztük, azonban a hétvégére nem feltétlenül mondtak jó időt, így inkább alternatív elfoglaltság után néztünk. Kitaláltuk, hogy elmegyünk túrázni – lehetőleg hegyekbe.

Már csak a hegyek hiányoztak – Sheshan nem lett volna elég nagy kihívás, így a legkézenfekvőbb megoldást választottuk: vonattal irány Hangzhou, és megmásszuk a West Lake mögötti hegyeket (de legalábbis egy részét). A neten ki is néztem egy pont megfelelő 12km-es túrát – gondoltuk majd rádobunk pár kilométert ha kevés lenne – és egy jónak tűnő térképet, amivel kapcsolatban mondjuk voltak fenntartásaim, mert 2003-as kiadású – ami kb. annak felel meg, mintha egy1950-es Pilis térképpel indulnék útnak. Sebaj, ezt találtam, ez van. SZombaton még beszereztem a vonatjegyeket és vasárnap kora hajnalban neki is indultunk. Korán indultunk, mert szerettem volna még világosban hazaérni, és hát a vonat ugyan gyors, de Hangzhou nincs közel.

A készült képeket kivétel nélkül beszúrtam,de ha valaki nagy méretben vagy diavetítésként is meg szeretné nézni, kattintson ide. Érdemes, mert szép dolgokat láttunk:

Szendvicsekkel és gyümölcsökkel megrakva végigsétáltam a hajnali síri csendben az utcánkban. Elég hideg volt, csak 2 fok, jól jöttek a Decathlonban akciósan beszerzett szuper aláöltözetek és biciklis széldzseki. A megállóban csicseregtek a madarak (hangszóróból, de tetszett)  5:40-kor szálltam fel a metróra -majd 10 perccel később Jenő  is csatlakozott hozzám pár megállóval arrébb. Alvósjárat volt, az aznapi harmadik szerelvény – az utasok többsége még javában húzta a lóbőrt.

7:00-kor indult vonatunk, nyolc után pár perccel már oda is értünk a 170km-rel arrébb levő Hangzhouba, majd egy röid taxizás után fél kilenckor a már korábbról ismert Lingyin tempomhoz értünk (Mamáékkal innen mentünk fel a felvonóval a hegyre) – innen indult a túránk – de csak miután átverekedtük magunkat a buszokból a templomba igyekvő turistahordákon annak minden tartozékával, úgymint totyogó emberek és megafonos idegenvezetők.

Egy technikailag jól felszerelt, és tempójukból ítélve rutinos kínai turistacsapat mellett folytattuk útjukat – aztán igyekeztünk mihamarabb lehagyni őket, mikor elkezdtek kurjongatni és óriási hangerővel énekelni / kiabálni az erdő szélét elérve. Úgy látszik itt az emberek nem igénylik a csendet.

Kicsit bizonytalankodtunk, merre kell menni – a zajongó csoportot inkább nem akartuk követni – végül egy teaültetvény mellett találtunk egy szimpatikus ösvényt – szerencsére nem csak az ültetvény végéig tartott, ment tovább is, meredeken fel a 350m magas Meiren (szép ember) hegyre.

Egy temetőbe botlottunk félúton – érdekes volt, ilyen helyen még nem jártam. Minden sír családi. Kicsit aggódtam, hogy nem folytatódik tovább az út – de ismét feleslegesen, mert ment tovább, csak egyre meredekebben.

A végén már igazi sziklamászás jellege volt, de persze nem bántuk, kicsit csökkentettük a ruhamennyiséget, és gyönyörködtünk a sajnos kissé párás kilátásban.

A hegygerincen megérkeztünk a kiépített ösvényre ahol már azért voltak turisták nagyobb mennyiségben.

Aztán hamarosan elvesztettük az összegyűjtött szintemelkedés nagy részét, mert erősen lefele irányult az út – illetve nem is út, hanem lépcső.

így folytatódott utunk. Hegyre fel – hegyre le. Az út elég meredek volt, gyakorlatilag bőven többet lépcsőztünk, mint sétáltunk. Az időnként kirakott térképek és útjelző táblák mellett további lehetőség volt a tájékozódásra a párszáz méterenként elérhető rendőrségi hívógomb.

Aztán megfogyatkoztak a turisták, néhol kilaposodott az út – és egyre távolabb kerültünk a tervezett útvonalunktól.

Mondanom se kell, hogy a kitűzött tempótól is messze jártunk, hiszen lépcsőn nehéz erősebb tempót tartani. Nem gond, gondoltunk jutunk ahova jutunk, végülis itt vagyunk egy nagyváros gyakorlatilag közepén, max felpattanunk egy buszra, vagy beülünk egy taxiba. Ja és persze kárpótoltak az egyre gyakrabban látható teateraszok is.

Közben lassan fél tizenkettő lett, ideje lett volna leinduln a gerincről, hiszen még haza is kell azért érni – meg kezdett kicsit unalmas lenni az állandó fel-le lépcsőzés is, kilátás ide vagy oda. Így hát a lefelét választottuk és egy kellemesen meredek úton leindultunk egy korábban látott falu – elnézést, városrész- felé.

Ez volt a cél:

Természetesen egy teaültetvénybe jutottunk, ahol a cserjesorok mentén ereszkedtünk szépen lefele. Nagyon szép volt, itt sok kép készült. A hangzhou-i Longjing tea amúgy Kína-szerte híres.

Végül délben leértünk a faluba, ahol kis házak és kíváncsi pillantások között a kis utáckon át mentünk tovább a főút felé. A napon kellemes idő volt, az árnyékban azért még kicsit hűvöskés.

A főúthoz kiérve gyarkolatilag még körbe se néztünk, már tessékeltek is be egy étterembe. Nem bántuk, éhesek voltunk már az elfogyaszott szendvicsek és csoki ellenére is. Leültünk a kerthelységben A zöldségek bíztatóak voltak, sokan voltak – maradtunk.

Az étlapot kihozták, de amikor látták, hogy karakterenként próbálom kibogozni, el is vitték és inkább betessékeltek az amúgy egészen tiszta konyhába. Itt kiválaszottunk az egyik vödörből egy szimpatikusan fickándozó halacskát, meg pár zöldségfélét és visszaültünk várni, kicsit tovább, mint kínai éttermekben szokás (kb. negyed órát).

Az ebéd kitűnő volt. Gyömbéres -fokhagymás párolt hal, édes szójaszószos bambusz, tofus zöldség, krumpliszeletek és sertéshusis gomba. A rizst elfelejtették, de nem is hiányzott – kellemesen jóllaktunk.

Bár a GPS szerint még csak 6-7 kilométert tettünk meg (pontosan nem tudom, mert későn kapcsoltam be), a lépcsők és a nagy szintkülönbség miatt úgy elfáradtunk, mintha kétszer ennyit sétáltunk volna már –  úgy döntöttünk, inkább busszal indulunk vissza. Az út mentén végig dugig tömött éttermekben ették a turisták a finomságokat, a napsütésben a teacserjék csillogtak a domboldalokon felettünk – nagyon szép környék volt és ezen az úr korlátján végig lógó sonkák sem rontottak sokat, sőt…

Van aki úgy láttszik a sonkaízű ruhákat csípi:

A busz hamar jött és fél óra alatt bedöcögött a tóhoz – itt még egy kis levezető sétára indultunk a környező utcákban – de a tóhoz érve a tömeg (hétvége, hétvége…) elvette a kedvünket a továbbiaktól, így átbuszoztunk a pályaudvarra, ahol negyed órát álltunk sorba a pénztárnál majd újabb felet a váróteremben – majd végre elindultunk haza. A vonaton még egy kis alvás is belefért.

A terv sikerült, sötétedés előtt fél hatkor értem a metrómegállóhoz, ahol már várt Andi és a fiúk – majd némi gyümölcsvásárlás után szépen hazasétáltunk.

Hangzhouba pedig még visszamegyünk túrázni, mert könnyen és gyorsan megközelíthető, bár kicsit jobban kiépítettek az utak, mint szeretném, de ennek ellenére egészen kellemesek a hegyek és még bőven van felfedezniváró része. Végülis csak a pirossal jelölt útvonalat sikerült ma bejárnunk: