November elseje ugyan itt mifelénk nem ünnepnap, de én ma mégse dolgoztam – kivettem egy nap szabadságot. Igazából már három hete tervezem ezt tenni, de valahogy mindig munka lett a vége. Na de most!

Péntek révén nagyon csábított a muszlim piac de már három hete nem volt időm és lehetőségem mozogni, így végül persze bicajozni mentem. Enyém volt az egész délelőtt, kék volt az ég, szuper november eleji 18-22 fokos idő, így minden adott volt végre egy újabb bejegyzéshez a felfedezések rovatba.

Szóval a felfedezések rovat hosszú szünet után visszatért, hosszú távval, sok szövegel és sok képpel! 🙂

Nem volt konkrét útitervem vagy célom. Annyit tudtam csak, hogy Dél-Délkelet felé szeretnék haladni, mert arra vannak a legérdekesebb részek elérhető közelségben. Sajnos az első 10km-t unalomig ismerem már, így egy kis játékkal dobtam fel: mindig a közlekedése lámpáktól tettem függővé, merre megyek. Ha zöld volt, mentem tovább, ha pedig piros, akkor irányt váltottam, délről keletre vagy keletről délre, attól függően épp merre mentem előtte.  Így egyrészt érdekesebb is volt az út, másrészt nagyrészt folyamatosan tudtam haladni, megállás nélkül.

A játék szabályaiból kifolyólag rögtön egy jó kilométeres kerülővel kezdtem – nem igazán érdekelt, mint mondtam, nem volt konkrét úticélom. A maglev belső végállomásánál dél felé jött ki a lépés – nem bántam, mert ezt a részt még nem annyira ismerem. Kis takaros négyemeletes házak, nyüzsgő piacok és útszéli boltok jellemzik, nem rossz környék. Aztán pár keteszteződéssel arrébb mikor megláttam ezt a kémyént, tudtam itt valami érdekes következik.

Mert ahol régi épületek maradnak meg, ott mindig hangulatosabbak az utcák is. És tényleg, még a betonfalak ellenére is…

Persze ez a viszonylagos idill se tartott túl sokáig, valamilyen nagyobb ipari részhez érkeztem, a kerítés mögött feltornyozva azok a nagy, sittes konténer méretű, hermetikusan zárt csövek, amiket gyakran látok a város széle felé robogó teherautókon. Nem tudom mi lehet, de a konténer formájából adódóan talán valamilyen csőre illeszthető hulladéktároló? Mi van benne? Hova viszik? Mit csinálnak vele? Ki tudja…

Hamarosan kereszteztem a Luoshan road-ot, ahol  maglev is az utolsó kanyarját teszi a végállomásra érkezés előtt. A tizenhatos metró is gőzerővel épül, meg a  felüljárk számából így látom, a normál autóforgalmat is felemelik a földfelszín fölé, újabb gyorsforgalmi úttal bővítve a hálózatot.

Zhangjiang-on keresztül mentem tovább – itt tekeregtünk múltkor Andival és a fiúkkal. Megálltam banánt venni – a szomszéd kávézóban két kiscica játszott.

Bevallom egy kereszteződésnél csaltam a játékszabályokkal, mert már nagyon ki akartam kerülni a középső gyűrűn kívülre. Sunqiao felé vettem az irányt, mert ezt a részt nagyon szeretem  – a blog törzsközönsége még emlékezhet rá, erről a területről készült az első felfedezések bejegyzés. Kis falusias házai, kertjei és a nyugis hangulata már akkor megfogott. Sajnos sokat változott a helyzet, elkezdtek beszivárogni ide is az építkezések.

Alig telt el másfél év, az akkor látott kis lakóközösségből…

…már csak a horgászok maradtak meg, a házak nem:

Az útszélen akkor még Jaguar állt…

…most már szakadt teherautók parkoltak csak.

És a forgalomlassító betontömböt, amin anno békésen aludt egy fickó…

…most éppen bontották.

Ilyenkor mindig kicsit felértékelődik bennem az ilyen túrabeszámolók értéke, hiszen lehet nem túl érdekfeszítő helyeken járok, de ezek a helyek pár év múlva már lehet nem léteznek. És lehet rajtam kívül senki nem tartja őket érdemesnek arra, hogy megörökítse, dokumnetálja.

Pár utcával arrébb itt is egy épülő gyorsforgalmi út következett, kettészelve az utat.

Menekültem is dél felé amint lehetett, a gazdasági zónákhoz. A rizsföldek látványa helyretett kicsit – tartottam egy kisebb pihenőt is, mert a telefonom a fenti fénykép után úgy döntött, kifagy, és nem akartam, hogy kihagyás legyen a GPS logban.

Elkavarogtam, nem feltétlenül szándékosan a szintén már korábbról, az első itteni tekergésből ismert gyümölcsfás-madárcsicsergős részre – szerencsére ez még megvolt, nem bontották le. Bementem az utak mélyére, itt egy szembejövő bácsi intett, hogy nincs tovább út, így visszafordultam – nem az utolsó ilyen eset volt ez a mai túra során…

Kicsit elvesztettem az irányérzékem, aztán megtaláltam a főutat ahol át lehetett kelni a patakon. A hídra érve csodálkoztam, hogyhogy nem láttam ezt a hidat messzebbről – aztán kiderült miért, azért, mert partot érés után egyből élesen lekanyarodik a lehajtó, nem egyenesen megy tovább. A képen látható autók a fordulóban parkolnak. 🙂

Közeledtem a külső gyűrűhöz, a lakóházakat felváltották a kisebb gyárak, néhol ízlésficamos kivitelben.

Majd pedig következett a nagy park amit már többször láttam korábban erre járva – most picit bementem tekeregni a murvás- és földutakra. Ugyan 6 bar-ra fújtam a gumikat, a bicaj bírta gond nélkül.

Pár autó állt itt, van aki csak pihenni jött, van aki horgászni. A folyó elzárta az utam, így visszakanyarodtam és továbbmentem, át a külső gyűrű alatt. Itt Sunqiao gyűrűn túli részén is jártam már korábban, de időhiány miatt akkor csak nagyon kicsit – most viszont még csak egy óra telt el az indulásom óta, így haladtam tovább kelet felé.

Az első fordrászatnál is gondolkoztam, hogy fotózok egyet, de mikor a második jött szembe egy ugyanilyen táblával, már muszáj volt.

Nemrég az otthoni hírekbe is bekerült egy növényekkel körbenőtt szecsuáni kisteherautó esete – most szólok hogy 1-2 év múlva lehet majd ide is jönni hasonló témáért.

Egyre több busz jött szembe, aminek a tábláján a 川 (chuan) karakter szerepelt, és egyre több utca nevében is benne volt ugyanez – térkép nélkül rá lehetett jönni, hogy 川沙 (chuansha) városrészhez közeledek. Ezt onnan ismerem, hogy itt megáll a metró – így egyre nagyobb lett a forgalom is és a tömeg is, amihez nem sok kedvem volt, igyekeztem nyugisabb útvonal felé nézni.

Láttam egy gyárat emeletes bicikli/robogóparkolóval, ez ott és akkor érdekesnek tűnt, ezért lefotóztam.

Sajnos a gyanúm beigazolódott, a frekventáltabb területekhez közeledve eltűntek a vidékies utcák, a standard pudongi soksávos utak jöttek helyette.

Arra jó volt, hogy gyorsan kereszteztem dél felé is a külső gyűrűt, de nem sok kedvem volt ilyen utakon menni tovább. Itt sajnos nem igaz a bölcsességem, hogy az igazán jó helyek a külső gyűrűn túl kezdődnek. De nicsak, mi az a tábla ott?

Leisure farm… nézzük meg. Egy csendesebb kis részre jutottam, párhuzamosan a külső gyűrűvel, ahol egy szép park volt kerítések mögött – ez lehetett a leisure farm, de hogy pontosan mire szolgál, azt nem tudom. Utána kis házak közé keveredtem, ahol zsákutcákat találtam csak – majd amikor épp feladni készültem és visszamenni a főútra, két ház közül kikanyarodott egy autó – hohó gondoltam, akkor ott lesz az út, és ott volt. Ment szépen tovább egyenesen, először fák között, majd pedig szemétújrahasznosító telepek között.

Volt ahol konkrétan égig ért a szemét, de szerencsére egészen rendezetten és tisztán.

Utána megint kis kertek jöttek, a képen látszik, mennyire közel vagyunk a külső gyűrűhöz, ahol durván zajlik a forgalom.

Majd vége lett az útnak, egy építkezés közepébe jutottam, gyorsan átmentem rajta a tátott szájú munkások között. Ez a dél felé haladó út ismerősnek tűnt, pedig még nem jártam erre. Rájöttem, hogy taxival jöttünk itt, amikor a Wild Animal Park-ot mentünk megnézni Dórival. Hát ez se ma volt és azóta se készült el az útfelújítás. A száguldva fejlődő Kína is akadozhat néha…

Felújítás alatt álló úton még annyi kedvem se volt menni, mint soksávos unalmas utakon, így az első adandó alkalommal ismét kelet felé fordultam. A kellemesnél nagyobb volt a forgalom itt is és több gyár, mint ház.

Még a 90-es évekből dereng fel a Fáy utcai kínai piacról a SANY márkájú hamis magnó. Szerencsés névválasztás, SONY-nak és SANYO-nak is el lehet adni. Ez valószínüleg egy másik SANY, de azért jót nosztaligáztam.

Aztán megint elfogytak a gyárak, pedig nem is kanyarodtam. Még egy gyémántcsiszoló üzem jött (nem vicc, ki volt írva), utána viszont csak a rizsföldek megint. Nem bántam.

Meg a csatornák, ezúttal lakóhajóval.

Köztük a Pudong csatorna is, ami az egyik legnagyobb. Közben Andi hívott aki épp Ricsi új gyerekágyát rakta össze otthon, nagyon ügyesen. Megnéztem az időt – lassan a tervezett időm fele letelt, haza kéne indulni. Utána megnéztem a térképet, örömmel konstatáltam, hogy már túl vagyok 35km-en, aztán látva milyen messzire eljutottam, kitűztem az elérendő célt, és szoltam Andinak, hogy kicsit késni fogok.

A környező házaknál sok gyerek játszott a parton. Hogy miért nincsenek óvodában? Mert azért fizetni kell, ha nem vagy helyi lakos. Az általános iskola ellenben ingyenes. Így az itt élő nem shanghai-i illetőségű lakosok gyerekeinek többsége hat éves koráig a ház/szállás körül játszik a többi gyerekkel, utána meg mennek iskolába.

Majd megint elkezdtek szaporodni a házak, lakótelep-szerű részek tűntek fel. Ezt a képet nem akartam kihagyni, szerinte jó példája annak, hogy igenis megfér egymás mellett a régi, az új és a még újabb, egyáltalán nem bántó a szemnek. Kár, hogy inkább a bontás az elterjedt megoldás.

A lakótelepre beérve kissé szellemváros hangulatom volt. Ugyan csak négyemeletes házak, de amíg a szem ellát.

Voltak emberek az utcákon, gyerekek, fiatalok, idősek, de valahogy olyan ridegnek tűnt a hangulat, nem olyan, mint Shanghai többi hasonló részén. A közelben se busz ,se semmi. A házak aljában az üzletek is üresek, ami errefelé elég ritka.

Az út túloldalán ellenben sátrak alatt mindent megvehetsz. Gondolom így olcsóbb a bérleti díj, ha egyáltalán van. 🙂

A környéken se busz, se metró, semmi. Nem tudom mi lehetett ez a hely, de egy tippem van: hasonló városon belüli de mégis világvégi helyekre szokták azokat költöztetni, akiknek lebontják a belvárosi házát, mert iroda/felhőkarcoló épül a helyére. Nem tudom alátámasztani ezt a feltételezést, hogy ez is egy ilyen hely volt, de erős a gyanúm. Nem volt jó hangulata egyáltalán.

Utána megint építkezések jöttek.

Meg egy telepnyi Renault, nem túl gyakori márka errefelé, szerintem mióta itt élünk kevesebbet láttam összesen mint amennyi itt parkolt. Igen, itt is a fehér-ezüst-fekete autó a legkeresettebb, bár van néhány üdító színfolt a forgalomban.

Beefutottam egy kis piacba. Erről már volt szó, hogy a váoson belül is elképesztő mértékben szórnak az árak. Egy eléggé elcsigázott arcú öreg bácsi is árult a piacon, nem tudtam továbbmenni vásárlás nélkül. Vettem fél kiló mandarint… 25Ft-nak megfelelő értékű yuan-ért. Kicsit savanykás volt, de bicajozáshoz pont így esett jól.

Majd pedig kereszteztem az S1-es autópályát, és  maglevet – igen, bizony, ismét a maglevet, mert itt voltam a pudongi reptérnél. Nem gondoltam volna, hogy eddig eljutok ma, de nagyon örültem neki. Úgy gondolotam kimegyek a tengerpartra repülőket és hajókat nézni – de a tengerpart bevehetetlen volt, egy csatorna állta az utam, mögötte a töltésen hihetetlen sűrűséggel dömperek hoztak valamit, lementek a partra, gondolom kiöntötték (nem láttam rá) és mentek vissza. Lehet szigetet építenek, az újabb kifutópályáknak, lehet csak ide hozzák a felesleges földet? Fogalmam sincs, de elképesztő mennyiségben hordták, percenként több dömper jött.

Jobb híján leültem egy kis földtúrásra, és mandarint + banánt majszolgatva néztem a felettem 2-3 percenként elsuhanó éppen felszálló repülőket.

40km-nél jártam, és uzsonna után fél tizenkettő volt az idő, tehát 2 és fél órába telt eljutnom ide. Eredetileg egyre terveztem a hazaérkezést, túl sokat késni nem akartam, így úgy döntöttem, hazafele a Huaxia gyorsforgalmi út alatt fogok menni majdnem végig – ez ugyan meglehetősen ingerszegény…

…de kevés a keresztező út és lámpa, valamint a forgalom is, mert az autók többsége fent megy a gyorsforgalmin. Így a következő húsz kilométeren át kb. ezt láttam:

Ami jó volt benne, az a hátszél, nagyon erős tempót tudtam menni, hiába volt a lábamban már 50+ kilométer több hetes kihagyás után. Azért Zhangjiang-ba visszaérve inkább lekanyarodtam a maglev melletti fákkal szegélyezett kis szervízútra – amit aztán egy másik építkezés miatt egy korábban nem tapasztalt zsákutcában végződött.

Nem gond, így felfedezhettem egy új utat, egész hangulatos kis helyre vezetett, relatív közel hozzánk.

Itt is kiskertek, a gond csak annyi, hogy gondolom valami közeli szemétfeldolgozó miatt rettenetes szemétszag volt, és emiatt felteszem az öntözéshez használt víz tisztasága is megkérdőjelezhető. Például ezért se mindegy, hogy hol vásárolsz zöldséget, és az otthoni helyzettel ellentétben kerülni kell a magántermelőket.

Az utca neve mindenesetre nem fedte a környék jellegét.

Innen már csak vissza kellett kanyarodnom a maglev végállomásához – itt gyorsan lemértem, hogy 80 perc alatt értem ide a reptérről, amiben volt 5 perc eltévedés – simán be lehet húzni egy óra köré a menetidőt amúgy, ha nem kavargok el a végén és picit jobban terhelem a pedált.

Innen pedig szépen hazagurultam, ahol már várt a jól megérdemelt ebéd. Tíz perccel egy után érkeztem meg, szóval igazán nem késtem sokat.

Vannak ötleteim a következő útvonalra is, remélem nem kell olyan sokat várni a lehetőségre, mint erre most… Persze azért bicajoztam az előző bejegyzés óta, csak nem új utakon.